Insalata tiepida di polpo - Langyos polipsaláta

Ez az egyik kedvenc nyári ételem.

Igazából egész évben hacsak tehetem, felteszem a családi menüsorba, mert könnyű elkészíteni, könnyű megemészteni, nem hízlal, egészséges és persze nagyon finom.

És nem utolsó sorban összesen 4 hozzávaló kell hozzá.

Hozzávalók:

- 600/700 g-os polip (lehetőleg friss, de az sem baj, ha csak mirelitet találunk)

- 600/700 g krumpli (főtt krumplinak való fajtát válasszunk

- friss petrezselyem

- fokhagyma

- extraszűz olivaolaj

- só, frissen őrölt feketebors

A polipot megmossuk, megtisztítjuk bő hideg vízbe egy lábosba feltesszük főni. Én személyszerint csak kevés sót teszek a vízbe, de van, aki egy-két babérlevelet, vagy egy kanál ecetet is tesz hozzá. Mikor a víz elkezd forrni, levesszük a lángot közepesre és a polip nagyságától függően kb egy óráig főzzük (egy 600/700 g-os polip esetében ez kb 50 perc). Közben megfőzzük a meghámozott, kockákra vagy karikára vágott krumplit, vigyázva, hogy ne főjön szét, és előkészítjük egy kis tálkába az öntetet, azaz az apróra vágott fokhagymával és petrezselyemmel ízesített olivaolajat, amivel majd az egészet leönjük.

Mikor a polip megfőtt (ezt onnan tudjuk, hogy ha beleszúrunk egy villát, a villa hegye könnyen beleszalad a polip húsába), kiemeljük a vízből, apró darabokra vágjuk, és egy lapos tálra pakoljuk a krumplival együtt. Ha kell kicsit még megsózzuk, és az egészet meglocsoljuk az olajjal.

A legfinomabb, ha langyosan tálaljuk, de nyár estéken kimondottan finom hidegen is.

Most már Magyarországon is egyre gyakrabban hozzá lehet jutni friss tengeri halhoz, és egyéb tengeri herkentyűkhöz. Én ennek ellenére -kizárólag a polip esetében - most azt ajánlom, hogy aki még nem próbálkozott polipfőzéssel, kezdje mirelit polippal. Annak ugyanis nem kell puhítani a húsát.

Mert különben nem véletlen, amit a filmekben lát az ember, hogy a frissen fogott polipot jó erősen és jó sokszor hozzá kell csapni a tengermosta sziklákhoz, ezzel puhítva a poliphúst, ami amúgy kimondottan kemény és rágós lenne. Mivel azonban (tudtommal) Magyarországon nem sok embernek van otthon a konyhájában tengermosta sziklapart, érdemes a mirelit polip lehetőségét számításba venni, ha mindenképpen sikert szeretnénk és nem beégést valami rágós, langyos izével a vendégeink előtt.

(elárulom, hogy a legtöbb olasz háziasszony, akinek nincs szerencséje jól ismerni a sarki halast, aki előkészítené neki a polipot, és valami szupermarketben veszi a friss polipját, otthon egy-két órára bedobja a mélyhűtőbe, mielőtt megfőzné...)

A poliphoz fűződik életem egyik legemlékezetesebb gasztronómiai élménye is.

1991-ben, mikor először jártam Olaszországban 16 évesen... Hú, nem is tudom, hogy kezdjem el a történetet, mert most olyan, mintha az nem is az én életem lett volna!

Szóval 1991 nyara. Én 16 éves voltam. Akkor már egy éve, hogy egy olasz fiú udvarolt nekem, bár ez az udvarlás kifejezés több szempontból is kicsit túl erős. Kezdve azzal, hogy annál plátóibb kapcsolatot nehezen lehet elképzelni, mint ami akkoriban köztünk volt (elsősorban a korom és a neveltetésem miatt), folytatva azzal, hogy kapcsolatunknak abban a bizonyos első évében összesen 3-szor találkoztunk, időközben szótárazva levelezéssel töltve az időt, egészen addig, hogy amikor nem találkoztunk, az azért volt, mert 1000 km-re voltunk egymástól.

Mégis dúltalav közöttünk (és ez azóta is tart. idén lesz 21 éve...), úgyhogy mikor nyáron beállított hozzánk a Balatoni nyaralónkba, Ő, és odaállt a szüleim elé, hogy el szeretne vinni engem nyaralni Olaszországba a tengerhez, mondanom se kell, majd kibújtam a bőrömből örömömben.

Olaszország! Nyár! Tenger! Szerelem! Nyaralás a családtól külön! Egy mai 16 évesnek szerintem nem is érdemes megpróbálni megmagyarázni, hogy az akkor milyen érzés volt nekem. Nemsokkal azelőttig alig lehetett kimenni az országból, és Magyarországon amúgy is nagyon kevesen engedhették meg maguknak, hogy egyáltalán átlépjék a határt. És akiknek ez sikerült, azok is többnyire vagy keletre mentek, vagy ha nyugatra, akkor előtte jól telepakolták a wartburg vagy a trabi csomagtartóját májkrémmel, meg löncshússal, meg konzerv töltöttpaprikával, hogy gasztrotúráról mégcsak véletlenül se eshessék szó se!

Én is azelőtt csak Lengyelországban, meg Romániában, meg Szlovákiában jártam, amik biztosan szépek voltak, de én egyikre sem emlékszem, mert túl kicsi voltam. Arról, meg hogy tenger! Először akkor gondoltam, amikor megismertem Őt, hogy talán majd egyszer elmegyek hozzá Firenzébe meglátogatni, és akkor ha már egyszer ottvagyok, leugrok a tengerhez. De az egész inkább egy álomnak tűnt, mint konkrét lehetőségnek.

Szóval elutaztam vele Toszkánába. A tengerpartra. (mellesleg mindezt úgy, hogy egyetlen szót sem beszéltünk egymás nyelvéből, úgyhogy végig szótárazás, angol, mutogatás, és rajzok! Rajzok tömkelege! Nagy részük még ma is megvan valahol.)

Este, mikor az egész napos utazás és élményözön után kifáradva, zakatoló aggyal, a föld fölött egy méterrel lebegve, egy életre elég élmennyel gazdagodva beültünk egy pizzériába a tengerparton, ahol életem első pizzáját készültem megkóstolni, kiderült, hogy Olaszországban nincs olyan, hogy eszünk egy pizzát és kész. Előtte meg kell vacsorázni. Na jó, nem kell megvacsorázni, de legalább egy tál tésztát vagy egy előételt be kell tolni, különben egy pizza nem elég (!!!!!???), és senki nem akarja, hogy éhes maradjak.

Miután kicsit megrémültem az egy tál tészta, mint antipizza gondolatától, az előételt választottam.

Oké, de mi legyen az. Gyakorlatilag semmit nem ismertem abból, amit a felém nyújtott rajzokból kisilabizáltam, ezért aztán megkértem Őt, hogy válasszon nekem. Egy feltétellel. Olyan valami legyen, amit Magyarországon biztosan nincs lehetőségem megkóstolni.

Vártam, hogy mi lesz az. Meg kell, hogy mondjam, már épp kezdtem megszokni a rengeteg "az első..." dolgot, amivel aznap találkoztam (első utazásom Nyugaton, első alkalommal láttam a tengert, az első olasz kávém, az első nyaralás a családom nélkül, az első találkozás az Ő családjával, stb stb stb), de erre azért nem számítottam! Megérkezett az előételem... Hirtelen nem tudtam, hogy elájuljak, vagy elszaladjak, vagy toljam el magamtól, vagy egyéletemegyhalálom kóstoljam meg (szerencsére az utóbbi mellett döntöttem).

Ott feküdt előttem a tányérom, és azon pedig egy órási, nyersnek tűnő, nyúlós, tengeri állat valami. Nagy tapadókorongokkal. Egészben, úgy, ahogy kihalászták. Mintha a halász csak úgy odavágta volna a tányéromra a két perccel előbb leszúrt polipját.

Az egész lila volt, meg szürke, és fehér, na meg azok a tapadókorongok, amiről azelőtt el sem tudtam képzelni, hogy azokat is meg lehet enni. Szó szerint rosszul lettem. De szerencsére a neveltetésem győzött. Nem engedhettem meg magamnak, hogy annyira neveletlen legyek, hogy meg se kóstoljam! Mit gondol rólam Ő, meg a családja, meg a barátai, akik mind engem figyeltek egész este, mint valami állatkerti látványosságot? Mit fog szólni a családom, akik arra neveltek, hogy nem kell minden ételt szeretni, de mielőtt kijelentem valamiről, hogy nem szeretem, legalább egyszer (de inkább többször) meg KELL kóstolnom?

Szóval nem volt más választásom. Gyorsan levágtam belőle egy darabot (meglepően puha volt!) és betoltam a számba, mielőtt le kellett volna rajzolnom, hogy én ilyet nem eszem semmi pénzért..

És akkor jött a csoda! Soha azelőtt olyan finom valamit nem kóstoltam! Szinte szétomlott a számban, és hihetetlenül friss tenger-íze volt. Enyhén sós, és a halnak a kellemes zamata érződött csak, nem az a tolakodó halszag, ami úgy el tud riasztani. A második falatra már jutott egy kis citromlé, egy kevés isteni olivaolaj és frissen őrölt feketebors, mert azt már nem pánikszerűen ettem, hanem egy rövid használati utasítást követve.

Természetesen a polip meg volt főzve, és természetesen amúgy, a toszkán konyhára jellemzően egyszerűen, minden felesleges flanc nélkül, egy kis sós, ecetes vízben. De a frissen facsart citrom és a kiváló minőségű szüretlen olivaolaj csúcsgasztronómiai élményt varázsoltak belőle.

Életem első pizzájára viszont egyáltalán nem emlékszem. A polip mindent felülmúlt.